Mert enni is kell azért

Szeretem a bodzát. Amikor még nem itt laktunk, már akkor is kijártam gyűjteni, mert akkora csupafehér bokrok vannak errefelé, melyek mellett nem lehet szó (és tett) nélkül elmenni. Rajtuk kéttenyérnyi virágtányérok kelletik magukat, integetnek, hívogatnak. Ráadásul nem jellemző a bogarasodás, így igazán bűn lenne nem leszedni őket.

Már napok óta szemezgetek egy bodzás-eper lekvárral, amit egyik kedvenc blogomon az Erdőkóstoló-n olvastam eredetileg. S bár itt, ahol jelenleg lakunk nem igazán szeretek főzőcskézni  most tényleg nem halogathattam tovább ennek a finomságnak az elkészítését.

Erdőkóstoló azóta kipróbált és kiváló receptje kisebb módosításokkal tehát a következő:
10 bodzavirágot, két citrom levét és héját 1 literes befőttes üvegben kb. fél liter vízzel fel kellett önteni, majd hűvös helyen néhány napot érlelni. Nálam ez majd egy hétre sikeredett, de nem okozott problémát.
Ezután 1 kg megtisztított eperre rá kellett szűrni a bodzás-citromos levet, ezt tessék-lássék módon összetuszmákoltam botmixer segítségével és rámorzsoltam még úgy 10 virágtányér szirmot (lefejtve a zöld szárról). Tettem hozzá 2 vaníliás cukrot és szépen lassan el kezdtem melegíteni.

Erdőkóstolótól mindig tanul az ember, így számomra újdonság volt, hogy zselésítő cukor helyett ún. stabark zselésítőt használjak.

Jelentem kipróbáltam és tényleg működik! És amint látjátok az ára is teljesen normális. Stabarkból tehát fél evőkanállal hozzákevertem 11-12 evőkanál nádcukorhoz, majd ezt az egészet hozzáöntöttem az epres kulimászhoz.

Még néhány percig hagytam a tűzhelyen sűrűsödni a lekvárt, utána üvegekbe töltöttem, fejre állítottam és egy kivételével dunsztba tettem őket.
Ez az egy adag eperlekvár pedig kapott maga mellé egy hatalmas tányér fahéjas csörögefánkot. A finom vacsora a megfáradt vándoroknak, a bókok pedig nekem estek jól.