Megjártuk a Hadak Útját

Az elmúlt időszakban igencsak sok kihívással kellett szembenéznünk. Főleg az egészségügy területén.
Gyermekemmel épp tegnap szabadultam a kórházból, ahol lehetőségünk volt "kellemes" környezetben négy fantasztikus és pihentető nap eltöltésére :-(

De minden jó, ha jó a vége, sok fontos tapasztalattal és felismeréssel lettem gazdagabb újfent. Volt időm gondolkodni, értékelni. Nem csak arról, milyen fontos, hogy egészségesek maradjunk, hanem arról is, mekkora különbség van állami kórház és magánklinika között. Ég és föld. És jó esetben nem csak külsőségek tekintetében (bár ez közel sem elhanyagolható szempont), hanem beltartalmilag is.
Ugyanis az utóbbi időben volt szerencsém megtapasztalni mindkettőt.

Mert lehet így,

és lehet így is.

Bár, hogy őszinte legyek személy szerint inkább a megelőzést preferálom. Az egészségnél nincs fontosabb a világon!

S ha már itt tartunk, hadd meséljek el egy rövid mesét a Tejútról, vagy ahogy a székelyek nevezik a Hadak Útjáról:

"Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb, Csaba vezér.

Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat és azt mondta nekik:
- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország főldjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jővünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.

Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat:
-Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.

Azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta:

Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely... S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
- Üzenhettek tűzzel-vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga Földanyánk is.

Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely! - Rögtön visszafordultak a hunok, és mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket.

Azután újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Harmadszor már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Aztán már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.

A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, hogy azután majd együtt induljunk!

Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.

Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!

Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták.
Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, a székelyek öregjei sóhajtoztak:
- Hej, Csaba apánk most már te sem segítsz meg bennünket! Bizony most is megsegítette.

Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.
- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!

Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tüntek föl az égen a csillagok között.
- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! - Új erőre kaptak a székelyek.

Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?

A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes, fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is a Hadak Útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá."

(Móra Ferenc A Hadak Útja)

Ezek után már mindenki számára érthetővé válnak a Székely Himnusz sorai:

Ki tudja merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen, Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen.  Maroknyi székely porlik, mint a szikla, Népek harcának zajló tengerén, Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem!