Vidéki élet, avagy hol éltünk eddig, biciklibelsőben?

Igen, ott! És büszke vagyok rá, hogy született budai lányként mára már szédülök a betonon. Ha ezt néhány évvel ezelőtt mondja nekem valaki, hogy valaha "falusi asszony" leszek, gyerekkel, kutyával, macskával, csirkével, hát én bizony vagy körberöhögöm, vagy fejbe vágom. De mivel ezen opció sem szűkebb, sem tágabb környezetemben még csak fel sem merült, ezért most én vagyok leginkább meglepődve.

Legalábbis azon mindenképpen - hogy bár életemben először tettem - frissen manikűrözött körmök ide vagy oda, a világ legtermészetesebb dolga volt kiásni a krumplit, amit még tavasszal a tulaj vetett a kertbe. Aztán rájöttem, hogy imádom a kora hajnali kakas kukorékolást, amint a szomszédból kúszik át álmomban a redőny nyílásain keresztül. Imádom a friss, harsogó alma ízét a számban, amit a fáról szakajtok ha úgy tartja kedvem. Szeretek rácsodálkozni, hogy nem közönyös arcú ember bábokkal találkozom ha elmegyek a boltig és amíg odaérek biztosan lesz hozzám valakinek egy jó szava.

Természetesen kutyából nem lesz szalonna és én továbbra is szeretek igényesen öltözködni, ráadásul még itthon sem hordanék soha pörköltszaftos melegítő nadrágot. Ennek ellenére mégsem kell órákat töltenem a fürdőszobában, ahhoz, hogy méltóképpen léphessek ki az emberek közé. Itt ugyanis a divat és a külsőségek oly keveset nyomnak a latba. Ami igazán fontos az, hogy ki milyen ember, mit tesz meg másokért, a családjáért, az otthonáért, környezetéért. Közhelynek hangzik, nálunk mégsem az.

És mivel őszinte ember vagyok ezért be kell valljam, hogy bizony fel kell nőnöm a feladathoz. Mert az ember az évek során óhatatlanul megtanult védekezni, most pedig meg kell tanulni feltétel nélkül adni. De ez a tanulás meglepően könnyű, ha ilyen közegben mozog valaki. Az óriási lehetőségért pedig köszönet az életnek.
Ezúton is hála érte :-)

hátsókertünk, mi szem szájnak ingere

Röviden ennyi az okfejtés arról, hogy miért nem írtam bejegyzést már vagy egy hónapja. Persze hogy lenne miről, de frissen sült vidékiként még meg kell küzdenem az elemekkel. Azaz a borzasztóan lassú internettel, aminek hatására órákat emészt fel egy-egy kép feltöltése. Így eddig a blogírást önhibámon kívül sajnos hanyagolnom kellett. Most azonban már nem várhatok tovább, az okfejtés után hamarosan jelentkezni fogok.
De lehet, hogy inkább megyek és megetetem a csirkéket :-)